Nyugolt a gyermek, hogy vigyem el vaddiszno hajtasra. A vaddiszno hajtas nem gyermekjatek. Sok a vadasz, karabelyok, vaddisznok, lehetnek akciok, szoval tobb a kockazat mint egy egyszeru facan, vagy nyulvadaszaton. Ha itt baj tortenik, akkor az nagy. Egy kicsit aggodtam. Leellenoriztuk az oltozetet, kiegeszitettuk ami meg kellett, rosszul…
Reggel eves, banan turmix, kene menni a vecere? Neem, nem kell, pedig mondtam, hogy hajtas alatt nem lehet semmit csinalni, mert akkor nem jon a diszno…
Orult mindenki a kicsi gyermeknek, foleg az oregek. Erodbe kerultunk, pont oda, ahova akartam, a hosszu hajtast vadasztuk. Elmondtam, hogy csendbe kell lenni ha lehet, stb. Keszultunk etellel, csokival, vizzel, mindennel amire egy embernek es fianak szuksege lehet egy vaddiszno hajtason. Lealltunk, elfoglaltuk a helyunket, csendben ultunk, majd a hajtasbol megjelent egy vaddiszno, a szomszed messzirol lott, nem talalta el, elottunk futott el a szalasban, ugy 100-120 meterre, nem lottunk, Zolika latta, meglepodott, hogy mekkora allat. A jobbkez feloli szomszed is lott, o sem talalta el.
Aztan eljott a pillanat, na nem az, amire az ember gondol ilyenkor, hanem az, hogy: apu, kell menjek a vecere… Na jol van, dorgalom, elmondom, hogy az van, hogy el kell menjen hatra a fak koze, papir nincs, csak a terepjaroban, jo megoldjuk, van egy rongyom, amit puska torlesre hasznalok, osszetepem ugyesen megfelelo darabokra, odaadom a gyermeknek, elmegy, elvegzi amit el kell, visszajon, leulunk ujra, eleg merges vagyok es szomoru, hogy ma nem lovunk semmit. Aztan mintha ra akarna cafolni a gondolataimra a sors, egyszer csak hallom a mozgast, de nem elottunk, hanem mogottunk, es igen, jon a diszno (10 perc sem telt el a vecezes utan), lo a bal vendeg, nem talalja el, ereszkedik be az oldalon, lovok en is, en sem talalom el es szaladok be az arok fele, hogy nehogy mar elmasirozzon az arkon. Zolika kialt, hogy apu, jon a diszno feled! Es jott a diszno az arkon ki, mert megzavarodott a lovesektol, pont nekem jott, 20-25 meterre megallt, pont a marton, bummm, es fultovon lottem, elesett, odamentem, megneztem, visszajottem a gyermek melle a allasba. Zolika oda akart menni, apu, mikor nezhessuk meg? Nem lehet fiam, ne hagyjuk el a helyunket, megvan a diszno.
Vartunk tovabb, elegedett voltam, lam-lam, megis mindegy, ha az embernek szerencseje van, akkor mindegy.
Aztan megint eljott a pillanat, na nem az mikor jon a diszno, hanem az, hogy: apu, megint kell menjek a vecere. Nem voltam sem ideges, sem merges, boldog voltam. Zolika, nincs mit tenni, nincs rongyom, a falevelekkel be kell erned. Menj hatra, de ne ahhoz a fahoz, hanem egy masikhoz. Megy a gyermek, rendezi magat, visszajon. Meg vagyok gyozodve, hogy most mar semmi sem fog jonni, de kit erdekel, megvan a diszno. Leulunk, varunk, 10 perc nem telik el, megint mozgas a hatunk mogul, jon a nagy kan, hatalmas, a szomszed ezer meterrol lo, elriasztja, en nem lottem, mert nem volt biztos…
Vege a hajtasnak, odamegyunk a disznohoz, hogy huzzuk ki. Hat akkora, hogy nem tudjuk Zolikaval. Jon a segitseg, kihuzzuk egyutt. Kesobb feltesszuk az autora egy masik disznoval egyutt. Zolika a disznokkal akar utazni vissza a faluba. Kozbe megbeszelem a szervezolvel, hogy ezt a disznot elviszem haza, nagy az orom, szep koca (sajnos egyedul jott) 110-120 kilos. Van ilyen, szerintem ez volt a legszebb vadaszatom… Megfertoztem a gyermeket… Peding mondtam, hogy ez nem mindig ilyen…
